HU/SB 1.12.30
30. VERS
- sa eṣa loke vikhyātaḥ
- parīkṣid iti yat prabhuḥ
- pūrvaṁ dṛṣṭam anudhyāyan
- parīkṣeta nareṣv iha
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
saḥ—ő; eṣaḥ—ebben; loke—világ; vikhyātaḥ—híres; parīkṣit—aki vizsgál; iti—így; yat—ami; prabhuḥ—ó, királyom; pūrvam—előtt; dṛṣṭam—látott; anudhyāyan—folyton szemlél; parīkṣeta—meg fog vizsgálni; nareṣu—minden embernek; iha—itt.
FORDÍTÁS
Fia az egész világon mint Parīkṣit lesz híres [az, aki vizsgál], mert azért jön, hogy szemügyre vegyen minden emberi lényt, miközben az után kutat, akit születése előtt látott. Azért jön, hogy örökké Őt lássa.
MAGYARÁZAT
Parīkṣit Mahārāja rendkívül szerencsés volt, mert már anyja méhében megpillanthatta az Urat, s így az Úr látványát soha nem felejtette el. Akinek egyszer az Úr transzcendentális formája nyomot hagy és rögzül az elméjében, az soha többé, semmilyen körülmények között nem tudja Őt elfelejteni. A gyermek Parīkṣitnek, miután kijött anyja méhéből, az volt a szokása, hogy megvizsgált mindenkit, vajon ugyanaz a személy-e, akit először az anyaméhben látott. Ám senki sem lehet olyan vonzó, mint az Úr, és senki nem lehet vonzóbb Nála, ezért hát soha, senkiben nem ismerte föl Őt. De mivel kereste, az Úr mindig vele volt, s így Parīkṣit Mahārāja örökké odaadó szolgálatot végzett Neki azzal, hogy emlékezett Rá.
Śrīla Jīva Gosvāmī ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy az a gyerek, aki kora gyermekkorából rendelkezik emlékképpel az Úrról, minden bizonnyal az Úr nagy bhaktája lesz, mint Parīkṣit Mahārāja. Talán nem mindenki részesül olyan szerencsében, hogy anyja méhében pillanthatja meg az Urat, mint Parīkṣit Mahārāja. Ám még ha nem is ilyen szerencsés, szerencséssé válhat, ha szülei azt akarják. Az én életem jó példa erre. Apám az Úr tiszta bhaktája volt, s még csupán négy-öt éves voltam, amikor egy pár Rādhā és Kṛṣṇa babát ajándékozott nekem. Játékból imádtam ezeket a mūrtikat nővéremmel együtt, s mindig utánoztam a szomszédos Rādhā-Govinda templom szertartásait. Azzal, hogy örökké látogattuk a szomszédos templomot és utánoztuk a ceremóniákat az én játék-mūrtijaimmal, természetes vonzódás ébredt bennem az Úr iránt. Apám mindig elvégezte azokat a szertartásokat, amelyek koromnak és helyzetemnek megfelelőek voltak. Később az iskolai és egyetemi környezet hatására felhagytam mindezzel, s teljesen megfeledkeztem ezek végzéséről. De fiatalkoromban, amikor találkoztam lelki tanítómesteremmel, Śrī Śrīmad Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī Mahārājával, újra felvettem régi szokásomat, és játék-mūrtijaim imádott mūrtijaimmá váltak a megfelelő szabályokat alkalmazva. Egészen addig folytattam mindezt, amíg le nem mondtam a családról, s örülök, hogy nagylelkű apám révén ilyen benyomás ért először, amit később Ő Isteni Kegyelme odaadó szolgálattá fejlesztett. Prahlāda Mahārāja szintén azt tanácsolja, hogy Istennel való kapcsolatunk első benyomásait egészen a gyermekkor kezdetén kell megszerezni, másképpen az ember elveszítheti az emberi életforma adta lehetőséget, amely bár éppúgy ideiglenes, mint minden más létforma, mégis rendkívül értékes.