HU/SB 10.4.3
3. VERS
- sa talpāt tūrṇam utthāya
- kālo ’yam iti vihvalaḥ
- sūtī-gṛham agāt tūrṇaṁ
- praskhalan mukta-mūrdhajaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
saḥ—ő (Kaṁsa király); talpāt—az ágyból; tūrṇam—nagyon gyorsan; utthāya—felkelve; kālaḥ ayam—itt van a halálom, a legfelsőbb idő; iti—ily módon; vihvalaḥ—megrendülve; sūtī-gṛham—a szülőszobába; agāt—ment; tūrṇam—késedelem nélkül; praskhalan—kócosan; mukta—kinyílt; mūrdha-jaḥ—haja.
FORDÍTÁS
Kaṁsa azonnal kipattant az ágyból. „Itt van Kāla, a legfelsőbb időtényező, amely megszületett, hogy megöljön engem!” — gondolta, és zilált hajjal, lesújtva azonnal oda sietett, ahol a gyermek megszületett.
MAGYARÁZAT
A kāla szó fontos ebben a versben. Noha a gyermek azért született meg, hogy megölje Kaṁsát, Kaṁsa azt gondolta, hogy elérkezett a megfelelő idő ahhoz, hogy megölje a gyermeket, hogy ő maga megmenekülhessen. Kāla valójában az Istenség Legfelsőbb Személyisége egyik neve, amikor csupán az ölés szándékával jelenik meg. Amikor Arjuna megkérdezte Kṛṣṇát, aki kozmikus formájában állt előtte, hogy „Ki vagy Te?”, az Úr kālaként mutatkozott be, a megtestesült halálként, aki öl. A természet törvényei következtében valahányszor a népesség nemkívánatos módon elszaporodik, megjelenik kāla, s az Istenség Legfelsőbb Személyisége elrendezéséből tömegével pusztulnak el az emberek a háborúk, a járványok, az éhínség stb. következtében. Ilyenkor még az ateista politikai vezetők is elmennek a templomba vagy a mecsetbe, hogy Isten vagy az istenek védelmét kérjék, és alázatosan azt mondják: „Ha Isten is úgy akarja.” Korábban nem törődtek Istennel, nem akarták megismerni Istent vagy az Ő akaratát, de amikor megjelenik kāla, azt mondják: „Ha Isten is úgy akarja.” A halál nem más, mint a legfelsőbb kāla, az Istenség Legfelsőbb Személyisége egyik arculata. A halál pillanatában az ateista embernek meg kell hódolnia e legfelsőbb kāla előtt, az Istenség Legfelsőbb Személyisége pedig elveszi mindenét (mṛtyuḥ sarva-haraś cāham (BG 10.34)), s arra kényszeríti, hogy elfogadjon egy másik testet (tathā dehāntara-prāptiḥ (BG 2.13)). Az ateisták nem tudják ezt, és ha tudják, nem törődnek vele, csak hogy folytathassák megszokott életüket. A Kṛṣṇa-tudatú mozgalom igyekszik megtanítani őket arra, hogy noha néhány évig nagy védelmezőként vagy nagy őrként cselekszenek, kāla, a halál megjelenésekor a természet törvényeinek engedelmeskedve el kell fogadniuk egy másik testet. Mivel ezek az emberek nem tudnak erről, fölöslegesen azzal vesztegetik az idejüket, hogy házőrző kutyaként viselkednek, s nem törekszenek arra, hogy elnyerjék az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyét. A śāstra egyértelműen kijelenti: aprāpya māṁ nivartante mṛtyu-saṁsāra-vartmani (BG 9.3), Kṛṣṇa-tudat nélkül az ember arra ítéltetett, hogy tovább vándoroljon a születés és halál útján, nem is sejtve, mi fog történni vele következő életében.