HU/SB 2.3.18
18. VERS
- taravaḥ kiṁ na jīvanti
- bhastrāḥ kiṁ na śvasanty uta
- na khādanti na mehanti
- kiṁ grāme paśavo ’pare
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
taravaḥ—a fák; kim—vajon; na—nem; jīvanti—élnek; bhastrāḥ—fújtatók; kim—vajon; na—nem; śvasanti—lélegeznek; uta—is; na—nem; khādanti—eszik; na—nem; mehanti—magot bocsájt ki; kim—vajon; grāme—helyben; paśavaḥ—állat; apare—mások.
FORDÍTÁS
Nem élnek-e a fák? Nem lélegeznek-e a kovács fújtatói? Nem esznek-e és párosodnak körülöttünk mindenhol az állatok?
MAGYARÁZAT
Napjaink materialista embere azzal érvel, hogy az élet, de még annak egy szakasza sem arra szolgál, hogy a teozófia vagy a teológia kérdéseit megvitassuk. Az élet célja a lét maximális tartamáig az evés, az ivás, a szexuális élet, a vigalom és az élvezet, mondja. A modern ember az anyagi tudomány fejlettségének segítségével örökké akar élni, s éppen ezért számtalan ostoba teória látott napvilágot arról, hogyan lehet maximálisan meghosszabbítani az életet. A Śrīmad-Bhāgavatam megerősíti, hogy az élet célja nem az úgynevezett anyagi gyarapodás vagy az anyagi tudomány fejlődése, amely az evés, a párzás, az ivás és a mulatozás hedonista filozófiáját támogatja. Az élet csakis a tapasyáért van, a lét megtisztításáért, hogy az emberi létforma után azonnal elnyerjük az örök életet.
A materialisták amennyire csak lehetséges, meg akarják hosszabbítani életüket, mert nem tudnak a következő életről. A lehető legnagyobb kényelemre akarnak szert tenni ebben az életben, mert biztosra veszik, hogy a halál után nincs többé élet. Tudatlanságuk arról, hogy az élőlény örökkévaló, s csupán testi burkait cseréli az anyagi világban, pusztítást okozott a modern emberi társadalom struktúrájában. Ennek következtében számtalan probléma merül fel, amit a modern ember különféle tervei csak megsokszoroznak. A társadalom problémáinak megoldására szolgáló tervek is csupán súlyosbították a gondokat. Még ha lehetséges lenne száz évnél magasabbra emelni az életkort, az emberi civilizáció fejlődése azt nem szükségszerűen követi. A Bhāgavatam elmondja, hogy bizonyos fák sok száz, sok ezer évig élnek. Vṛndāvanában (azon a helyen, amelyet Imlitalának neveznek) él egy tamarinduszfa, amelyről azt mondják, már az Úr Kṛṣṇa idejében is ott volt. A kalkuttai botanikus kertben egy banjanfa áll, amelyet ötszáz évnél is idősebbnek tartanak — és szerte a világon szép számmal vannak ilyen fák. Śaṅkarācārya Svāmī csupán harminckét évet élt, az Úr Caitanya pedig negyvennyolcat. Azt jelentené ez, hogy ezeknek a fáknak a hosszú élete fontosabb, mint Śaṅkara vagy Caitanya élete? A hosszú életnek lelki értékek nélkül nincs nagy jelentősége. Az ember kétségbe vonhatja, hogy a fák élnek, mert nem lélegzenek. Ám a modern tudósok — többek között Bose — már bebizonyították, hogy van élet a növényekben, tehát a légzés nem kizárólagos jele a valódi életnek. A Bhāgavatam azt mondja, hogy a kovács fújtatói nagyon hangosan lélegeznek, de ez nem jelenti azt, hogy a fújtatókban élet van. A materialisták azt hozhatják fel érvként, hogy az élet a fában és az élet az emberben nem hasonlítható össze, mert egy fa nem képes élvezni az életet ízletes ételeket kóstolva vagy a szexuális kapcsolat által. Erre válaszol a Bhāgavatam, amikor megkérdezi, hogy az ember mellett a faluban élő többi állat, például a kutyák és a disznók nem esznek-e, vagy nem élvezik-e a szexuális életet. A Śrīmad-Bhāgavatamnak a „többi állat”-ra vonatkozó kijelentése arra utal, hogy azok az emberek, akik csupán azt tervezgetik, hogyan élhetnének egy magasabb színvonalú állati életet, amely csak az evésből, a lélegzésből és a párzásból áll, szintén csak állatok, emberi lények formájában. A kiművelt állatok társadalma nem válik a szenvedő emberiség javára, mert egy állat könnyedén tud bántani egy másik állatot, de csak nagyon ritkán tesz jót vele.