HU/SB 2.9.23
23. VERS
- pratyādiṣṭaṁ mayā tatra
- tvayi karma-vimohite
- tapo me hṛdayaṁ sākṣād
- ātmāhaṁ tapaso ’nagha
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
pratyādiṣṭam—utasítva; mayā—Általam; tatra—mert; tvayi—neked; karma—kötelesség; vimohite—megzavartan; tapaḥ—vezeklés; me—Engem; hṛdayam—szív; sākṣāt—közvetlenül; ātmā—szíve és lelke; aham—Én; tapasaḥ—annak, aki vezekel; anagha—ó, bűntelen.
FORDÍTÁS
Ó, bűntelen Brahmā! Tudd meg, hogy Én voltam az, aki először arra utasítottalak, hogy végezz vezeklést, amikor zavarban voltál a kötelességedet illetően. Az ilyen vezeklés az Én szívem és lelkem, ezért a vezeklés és Én nem különbözünk.
MAGYARÁZAT
Az a vezeklés, amelynek eredményeként az ember szemtől szemben láthatja az Istenség Személyiségét, nem más, mint odaadó szolgálat, hiszen egyedül a transzcendentális szeretettel végzett odaadó szolgálat révén juthatunk el az Úrhoz. Az efféle vezeklés az Úr belső energiájához tartozik, ezért nem különbözik Tőle. A belső energia működése abban mutatkozik meg, hogy az élőlény nem ragaszkodik többé az anyagi élvezethez. Az élőlények azért kerülnek az anyagi kötelékek börtönébe, mert uralkodni vágynak. Az Úrnak végzett odaadó szolgálat révén azonban megszabadulhatnak ettől az élvezetre vágyó mentalitástól. A bhakták automatikusan eltávolodnak a világi örömöktől — s ez tökéletes tudásuk eredménye. Az odaadó szolgálatban végzett vezeklés tehát magában foglalja a tudást és a lemondást. Így nyilvánul meg a transzcendentális energia.
Ha valaki arra vágyik, hogy visszatérjen Istenhez, nem tudja élvezni a látszólagos anyagi jólétet. Csak az vágyik ostobán a mulandó földi boldogságra, aki sohasem hallott még arról, milyen boldogságban lehet része az Úr társaságában. A Caitanya-caritāmṛta kijelenti, hogy azt, aki valóban látni szeretné az Urat, ugyanakkor azonban az anyagi világ élvezetére is vágyik, ostobának kell tekintenünk. Aki itt akar maradni az anyagi világban az anyagi örömök kedvéért, annak semmi keresnivalója Isten örök birodalmában. Az Úr úgy részesíti kegyében az ilyen ostoba bhaktát, hogy elveszi tőle mindenét, amije csak van az anyagi világban. Ha az megpróbálja visszaszerezni, a végtelenül kegyes Úr újra elveszi. A bhakta e sorozatos kudarc után minden népszerűségét elveszíti családjában és barátai körében. Az anyagi világban a rokonok és barátok azokat tisztelik csak, akik bármi áron, de vagyonra tudnak szert tenni. Az Úr ostoba bhaktája önkéntelenül is vezeklésre kényszerül az Úr kegyéből, végül pedig odaadó szolgálatot végezve tökéletesen boldog lesz. Az odaadó szolgálatban végzett vezeklés tehát — akár önkéntes, akár kényszerű — szükséges a tökéletesség eléréséhez. Az ilyen vezeklés az Úr belső energiájának megnyilvánulása.
Senki sem végezheti azonban az odaadó szolgálat vezeklését, amíg nem szabadul meg teljesen minden bűntől. A Bhagavad-gītā elmondja, hogy csakis az imádhatja az Urat, aki megszabadult bűnei minden visszahatásától. Brahmājī bűntelen volt, ezért képes volt hűségesen végrehajtani az Úr utasítását — „tapa tapa” —, s az Úr, aki elégedett volt vele, megadta neki, amire vágyott. Csakis szeretettel és vezekléssel együttesen teheti az ember elégedetté az Urat, s így elnyerheti teljes kegyét. Az Úr a bűntelenek vezére, s a bűntelen bhakta így tökéletessé teheti az életét.