HU/SB 3.15.18
18. VERS
- pārāvatānyabhṛta-sārasa-cakravāka-
- dātyūha-haṁsa-śuka-tittiri-barhiṇāṁ yaḥ
- kolāhalo viramate ’cira-mātram uccair
- bhṛṅgādhipe hari-kathām iva gāyamāne
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
pārāvata–galambok; anyabhṛta–kakukkok; sārasa–daru; cakravāka–cakravāka; dātyūha–fajd; haṁsa–hattyú; śuka–papagáj; tittiri–fogoly; barhiṇām–a pávának; yaḥ–amely; kolāhalaḥ–hangzavar; viramate–megállítja; acira-mātram–ideiglenesen; uccaiḥ–hangosan; bhṛṅga-adhipe–a méhek királya; hari-kathām–az Úr dicsősége; iva–mint; gāyamāne–miközben énekel.
FORDÍTÁS
Amikor a méhek királya magas hangján az Úr dicsőségét zümmögi, a galambok, a kakukkok, a darvak, a cakravākák, a hattyúk, a papagájok, a foglyok és a pávák egy időre elcsöndesednek. E transzcendentális madarak abbahagyják saját éneküket, hogy hallják az Úr dicsőségét.
MAGYARÁZAT
Ez a vers feltárja a Vaikuṇṭha abszolút természetét. Ott nincs különbség a madarak és az emberek között. A lelki világban minden lelki és változatos. A lelki változatosság azt jelenti, hogy minden eleven. Ott semmi sem élettelen. Még a fák, a föld, a virágok, a többi növény, a madarak és a vadállatok is a Kṛṣṇa-tudat szintjén állnak. A Vaikuṇṭhaloka különleges vonása az, hogy ott nincsen érzékkielégítés. Az anyagi világban még egy szamár is élvezi saját hangját, de a Vaikuṇṭhán még az olyan szépséges madarak, mint a páva, a cakravāka és a kakukk is inkább a méheket hallgatják, akik az Úr dicsőségéről énekelnek. A Vaikuṇṭha-világban az odaadó szolgálat alapjait gyakorolják, amely a hallgatással és az énekléssel kezdődik.