HU/SB 4.20.29
29. VERS
- bhajanty atha tvām ata eva sādhavo
- vyudasta-māyā-guṇa-vibhramodayam
- bhavat-padānusmaraṇād ṛte satāṁ
- nimittam anyad bhagavan na vidmahe
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
bhajanti—imádnak; atha—ezért; tvām—Téged; ataḥ eva—ezért; sādhavaḥ—minden szent; vyudasta—aki szétoszlatja; māyā-guṇa—az anyagi természet kötőerői; vibhrama—tévfelfogások; udayam—származnak; bhavat—Tiéd; pada—lótuszláb; anusmaraṇāt—állandóan emlékezve; ṛte—kivéve; satām—nagy szenteknek; nimittam—ok; anyat—másik; bhagavan—ó, Istenség Legfelsőbb Személyisége; na—nem; vidmahe—értem.
FORDÍTÁS
Az örökké felszabadult, nagy szentek hozzákezdenek odaadó szolgálatodhoz, mert csakis ez mentheti ki az embert az anyagi létezés káprázatából. Ó, Uram! Az egyetlen ok, amiért a felszabadult lelkek lótuszlábadnál keresnek menedéket, az, hogy szüntelenül lábaidra gondolnak.
MAGYARÁZAT
A karmīk általában gyümölcsöző cselekedeteket végeznek, hogy anyagi testük kényelmét biztosítsák. A jñānīknak ezzel szemben elegük van abból, hogy az anyagi kényelem után kutassanak. Megértik, hogy semmi közük ehhez az anyagi világhoz, hiszen lelki lények. Ahogy a Bhagavad-gītā elmondja — bahūnāṁ janmanām ante —, az önmegvalósítás után az igazán érett tudással rendelkező jñānīknak meg kell hódolniuk az Úr lótuszlábánál. Az önmegvalósítás nem teljes anélkül, hogy az ember elérné az odaadás szintjét. A Śrīmad-Bhāgavatam éppen ezért kijelenti, hogy akik ātmārāmák, önmagukban elégedettek, azok mentesek a természet anyagi kötőerőinek minden szennyeződésétől. Amíg valakit az anyagi természet kötőerői befolyásolnak, különösen a rajas és a tamas, addig nagyon mohó és kéjes, ezért éjt nappallá téve, erejét megfeszítve dolgozik. Ez a hamis éntudat viszi a lelket örökösen az egyik létformából a másikba, s egyikben sincs nyugta. A jñānī megérti ezt a tényt, ezért abbahagyja a cselekvést, s a karma-sannyāsa útjára lép.
Ez azonban még nem az elégedettség szintje. Az önmegvalósítás után anyagi bölcsessége a jñānīt az Úr lótuszlábának menedékéhez vezeti el, s ettől kezdve már csak akkor lesz elégedett, ha állandóan az Úr lótuszlábán elmélkedik. Ezért Pṛthu Mahārāja azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy azok a felszabadult lelkek, akik elindulnak az odaadás ösvényén, elérték az élet végső célját. Ha a felszabadulás lenne a végső cél, egy felszabadult lélek sohasem kezdené el az odaadó szolgálatot. Az önmegvalósításból származó, ātmānandának nevezett transzcendentális boldogság tehát rendkívül jelentéktelen az Úr lótuszlábának odaadó szolgálatából merített boldogsághoz viszonyítva. Pṛthu Mahārāja arra a következtetésre jutott, hogy állandóan csak az Úr dicsőségét fogja hallgatni, és így elméje egyedül az Úr lótuszlábára gondol majd. Ez az élet legmagasabb szintű tökéletessége.