HU/SB 4.8.23
23. VERS
- nānyaṁ tataḥ padma-palāśa-locanād
- duḥkha-cchidaṁ te mṛgayāmi kañcana
- yo mṛgyate hasta-gṛhīta-padmayā
- śriyetarair aṅga vimṛgyamāṇayā
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
na anyam—senki más; tataḥ—ezért; padma-palāśa-locanāt—a lótuszszemű Istenség Legfelsőbb Személyiségétől; duḥkha-chidam—aki enyhíteni tud mások gondjain; te—tiéd; mṛgayāmi—keresem; kañcana—bárki más; yaḥ—aki; mṛgyate—keresi; hasta-gṛhīta-padmayā—egy lótuszvirágot tart a kezében; śriyā—a szerencse istennője; itaraiḥ—mások által; aṅga—kedves fiam; vimṛgyamāṇayā—akit imádnak.
FORDÍTÁS
Kedves Dhruvám! Én nem ismerek senki mást, aki enyhíteni tudna szenvedéseden, egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, akinek szemei olyanok, mint a lótuszvirág szirmai. Megannyi félisten, köztük az Úr Brahmā próbál a szerencse istennőjének a kedvében járni, maga a szerencse istennője azonban egy lótuszvirággal a kezében mindig készen áll arra, hogy a Legfelsőbb Urat szolgálja.
MAGYARÁZAT
Sunīti ebben a versben kiemeli, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől és a félistenektől származó áldás nem ugyanazt a szintet képviselik. Az ostobák azt állítják, bárkit imád az ember, ugyanazt az eredményt kapja. Ez azonban nem így van. A Bhagavad-gītā szintén azt mondja, hogy a félistenektől nyert áldások mind ideiglenesek, és csupán a nem túlságosan intelligenseknek valók. Egyszóval amiatt, hogy a félistenek mind anyagilag feltételekhez kötött lelkek, rendkívül magas rangjuk ellenére áldásaik nem lehetnek örök érvényűek. Az örök érvényű áldás a lelki áldás, mert a szellemi lélek örök. A Bhagavad-gītā azt is kijelenti, hogy csak azok imádják a félisteneket, akik elvesztették a józan eszüket. Sunīti éppen ezért azt tanácsolta fiának, hogy ne a félistenek kegyét keresse, hanem egyenesen az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez forduljon, hogy Ő enyhítsen a fájdalmán.
Az anyagi gazdagságot az Istenség Legfelsőbb Személyisége irányítja különféle energiáin és főképpen a szerencse istennőjén keresztül, ezért akik anyagi gazdagságra törekszenek, azok a szerencse istennőjének kedvét vagy kegyét keresik. Még a magas rangú félistenek is imádják őt, a szerencse istennője, maga Mahā-Lakṣmī azonban mindig az Istenség Legfelsőbb Személyisége kedvében akar járni. Mindazok tehát, akik a Legfelsőbb Urat imádják, automatikusan elnyerik a szerencse istennőjének az áldásait. Dhruva Mahārāja életének ezen a pontján anyagi gazdagságra vágyott, s anyja helyesen azt tanácsolta neki, hogy még az anyagi gazdagságért is jobb a félistenek helyett a Legfelsőbb Urat imádni.
Egy tiszta bhakta nem az anyagi fejlődés reményében vágyik a Legfelsőbb Úr áldására, a Bhagavad-gītāban mégis azt olvashatjuk, hogy a jámbor emberek még anyagi áldásért is az Úrhoz fordulnak. Az, aki anyagi nyereségért fordul az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, a Legfelsőbb Úrral kapcsolatba kerülve fokozatosan megtisztul, így megszabadul minden anyagi vágytól, s felemelkedik a lelki élet síkjára. Amíg valaki el nem jut erre a szintre, addig nem emelkedhet fölül teljes mértékben minden anyagi szennyeződésen.
Sunīti, Dhruva anyja előrelátó volt, ezért azt tanácsolta fiának, hogy egyedül a Legfelsőbb Urat imádja, senki mást. A vers lótuszszeműnek nevezi az Urat (padma-palāśa-locanāt). Amikor valaki kimerült, minden fáradtsága elszáll, amint meglát egy lótuszvirágot. Ehhez hasonlóan a szenvedő ember fájdalma is azonnal megszűnik, ha meglátja az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lótuszarcát. A lótuszvirág az Úr Viṣṇu, illetve a szerencse istennőjének kezében jelkép is. Akik együtt imádják a szerencse istennőjét és az Úr Viṣṇut, azok kétségtelenül minden szempontból nagyon gazdagok — még az anyagi életben is. Az Urat néha śiva-viriñci-nutamnak nevezik, ami azt jelenti, hogy az Úr Śiva és az Úr Brahmā is az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Nārāyaṇa lótuszlábának ajánlja tiszteletteljes hódolatát.