HU/SB 7.2.37
37. VERS
- śrī-yama uvāca
- aho amīṣāṁ vayasādhikānāṁ
- vipaśyatāṁ loka-vidhiṁ vimohaḥ
- yatrāgatas tatra gataṁ manuṣyaṁ
- svayaṁ sadharmā api śocanty apārtham
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śrī-yamaḥ uvāca—Śrī Yamarāja mondta; aho—ó, jaj; amīṣām—ezeké; vayasā—a korukra nézve; adhikānām—akik fejlettek; vipaśyatām—mindennap látván; loka-vidhim—a természet törvénye (hogy mindenki meghal); vimohaḥ—a zavarodottság; yatra—honnan; āgataḥ—jött; tatra—oda; gatam—visszatért; manuṣyam—az ember; svayam—maguk; sa-dharmāḥ—hasonló a természetük (meghalhatnak); api—habár; śocanti—bánkódnak; apārtham—hiábavalóan.
FORDÍTÁS
Śrī Yamarāja így szólt: Ó, milyen meglepő! Ezek az emberek, akik idősebbek nálam, maguk is tapasztalták, ahogy élőlények százai és ezrei születtek és haltak meg. Meg kellene érteniük, hogy ők is halandók, ennek ellenére illúzióban vannak. A feltételekhez kötött lélek ismeretlen helyről érkezik, s halála után erre az ismeretlen helyre tér vissza. Nincs kivétel e törvény alól, melyet az anyagi természet hozott. Jól tudják mindezt; miért bánkódnak hát hiábavalóan?
MAGYARÁZAT
Az Úr a Bhagavad-gītāban (BG 2.28) így szól:
- avyaktādīni bhūtāni
- vyakta-madhyāni bhārata
- avyakta-nidhanāny eva
- tatra kā paridevanā
„Kezdetben minden teremtett lény megnyilvánulatlan, középső szakaszában megnyilvánul, majd a megsemmisüléskor újra megnyilvánulatlan lesz. Mi okod hát a kesergésre?”
Elfogadva azt a tényt, hogy a filozófusoknak két csoportja van, melyek közül az egyik hisz a lélek létében, a másik pedig nem, egyik esetben sincs okunk búsulni. A védikus bölcselet követői ateistáknak nevezik azokat, akik nem hisznek a lélek létében. De még ha a vita kedvéért el is fogadjuk az ateista elméletet, kesergésre akkor sincs okunk. A lélek független lététől eltekintve az anyagi elemek a teremtés előtt megnyilvánulatlan állapotban vannak. E finom, megnyilvánulatlan állapotból úgy jön létre a megnyilvánulás, ahogyan az éterből jön létre a levegő, a levegőből a tűz, a tűzből a víz, a vízből pedig a föld. A földből számtalan megnyilvánulás keletkezik. Egy hatalmas felhőkarcoló például a földből nyilvánul meg. Amikor elpusztul, akkor a megnyilvánulás újra megnyilvánulatlanná válik, és végső soron atomok formájában marad meg. Az energiamegmaradás törvénye érvényben van, ám az idők folyamán a dolgok megnyilvánulnak, illetve megnyilvánulatlanná válnak — ez csupán a különbség. Miért kellene hát szomorkodnunk a megnyilvánulás vagy a megnyilvánulatlan állapot során? Valamilyen módon a dolgok még megnyilvánulatlan állapotukban sem vesznek el. Kezdetben és végül minden elem megnyilvánulatlan, s ez nem okoz semmilyen valódi, lényeges különbséget.
Ha elfogadjuk a Bhagavad-gītāban (BG 2.18) kijelentett védikus következtetést (antavanta ime dehāḥ), miszerint ezek az anyagi testek idővel megsemmisülnek (nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ), ám a lélek örök, akkor mindig emlékeznünk kell arra, hogy a test olyan, akár egy ruha; miért bánkódnánk hát amiatt, hogy valaki átöltözött? Az anyagi testnek az örök lélekkel kapcsolatban nincs valódi léte. Olyasmi, mint egy álom. Álmunkban gondolhatjuk azt, hogy az égen repülünk, vagy hogy királyként egy hintóban ülünk, amikor azonban felébredünk, látjuk, hogy nem repülünk, és nem ülünk hintóban. A védikus bölcselet azt véve alapul, hogy az anyagi test nem létezik, az önmegvalósításra biztat. Ezért akár hisz valaki a lélek létében, akár nem, egyik esetben sincs oka keseregni a test elvesztése miatt.
A Mahābhārata kijelenti: adarśanād ihāyātaḥ punaś cādarśanaṁ gataḥ. Ez alátámaszthatná az ateista tudósoknak azt az elméletét, miszerint az anyaméhben lévő gyermek nem él, és nem több egy anyaghalmaznál. Ezen elmélet alapján nem oltunk életet, ha egy sebészeti beavatkozással abortálunk egy húsdarabot — a gyermek teste olyan, mint egy daganat, és ha valaki egy daganatot megoperál és eldob, ezzel nem követ el bűnt. Ugyanezt az érvet alkalmazhatnánk a királlyal és feleségeivel kapcsolatban is. A király teste egy megnyilvánulatlan forrásból megnyilvánult, majd a megnyilvánulás után újra megnyilvánulatlanná vált. A megnyilvánulás csak a középső szakaszban — a meg nem nyilvánulás két pontja között — létezik; miért kellene hát az embernek a köztes időszakban megnyilvánuló testet siratnia?