HU/SB 2.9.37
37. VERS
- etan mataṁ samātiṣṭha
- parameṇa samādhinā
- bhavān kalpa-vikalpeṣu
- na vimuhyati karhicit
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
etat—ez; matam—a végkövetkeztetés; samātiṣṭha—szilárd marad; parameṇa—a Legfelsőbb által; samādhinā—az elme koncentrálásával; bhavān—te; kalpa—a közbeeső pusztulás; vikalpeṣu—a végső pusztulásban; na vimuhyati—sosem fogja megzavarni; karhicit—semmi, ami az önteltséghez hasonlít.
FORDÍTÁS
Ó, Brahmā! Csak tartsd magad szilárd elmével ehhez a végkövetkeztetéshez, és semmilyen büszkeség nem keríthet hatalmába sem a részleges, sem a végső megsemmisülés idején!
MAGYARÁZAT
Ahogyan a Bhagavad-gītā tizedik fejezetében az Istenség Személyisége, az Úr Kṛṣṇa négy versben (BG 10.8-11) összegezte a lényeget — ahaṁ sarvasya prabhavaḥ (BG 10.8) stb. —, az aham evāsam evāgre (SB 2.9.33) verssel kezdődő négy śloka a teljes Śrīmad-Bhāgavatam mondanivalóját szummázza. A bhāgavata filozófia leglényegesebb és legtitkosabb következtetését tehát a Śrīmad-Bhāgavatam eredeti elbeszélője mondja ki, aki egyben a Bhagavad-gītā eredeti elbeszélője is: az Istenség Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa. Számtalan nyelvész és hitetlen, materialista vitatkozó próbált már téves magyarázatot fűzni a Śrīmad-Bhāgavatam e négy verséhez, holott Maga az Úr tanácsolta Brahmājīnak, hogy ne térjen el attól a szilárd végkövetkeztetéstől, amit Ő adott át neki. Az Úr volt a tanító, aki a Śrīmad-Bhāgavatam magját, a négy verset elmondta, és Brahmā volt az, aki befogadta mindezt. Az imperszonalisták szofista elmélkedéseikkel számtalan módon félremagyarázzák az ahaṁ szót, ám a Śrīmad-Bhāgavatam hűséges követőinek elméjét ez nem zavarhatja meg. A Śrīmad-Bhāgavatam az Istenség Személyiségének és tiszta bhaktáinak szól, akiket bhāgavatáknak is neveznek. Egyetlen kívülálló sem hatolhat az odaadó szolgálat e bizalmas irodalmának mélyére. Sajnos azonban a személytelen filozófia hívei, akiknek semmi kapcsolatuk nincs az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, nagyon gyakran a nyelvészet és az unalmas spekulációk terén szerzett szegényes tudásuk alapján mégis megpróbálják tolmácsolni a Śrīmad-Bhāgavatamot. Az Úr ezért figyelmezteti Brahmāt és Brahmān keresztül összes jövőbeni bhaktáját Brahmā tanítványi láncolatán: ne hagyják, hogy a nyelvészek vagy más, csekélyke tudással rendelkező emberek következtetései félrevezessék őket, ehelyett rögzítsék elméjüket a helyes következtetésekre, melyet a paramparān keresztül ismerhetnek meg. Senkinek sem szabad világi tudományára támaszkodva saját magyarázatot fűzni a Śrīmad-Bhāgavatamhoz. Ezért az első dolog, amit tennünk kell, ha szert akarunk tenni arra a tudásra, amit Brahmā megkapott, nem más, mint hogy forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, az Úr képviselőjéhez, aki a paramparā rendszerét követi. Senki ne próbálkozzon azzal, hogy tökéletlen anyagi tudományára támaszkodva magyarázza meg a hiteles írásokat! A guru, a hiteles lelki tanítómester az autentikus védikus irodalom útmutatása szerint képes tanítványát a helyes úton vezetni, s nem csupán hangzatos szavakkal kápráztatja el. Tetteivel az odaadó szolgálat elveire oktatja a tanítványt. Akik nem végeznek személyes szolgálatot, azok az imperszonalistákhoz és azokhoz a gondolkodókhoz hasonlóan, akik csak unalmas elméletek gyártásával töltik idejüket, életről életre a spekuláció rabjai maradnak, s nem juthatnak el a valódi végkövetkeztetésig. A hiteles lelki tanítómester utasításait követve és a kinyilatkoztatott írások parancsainak megfelelően cselekedve a tanítvány a tökéletes tudás síkjára emelkedhet, amely abban nyilvánul meg, hogy egyre jobban eltávolodik az anyagi érzékkielégítéstől. Az örökké vitázó materialisták rendkívül csodálkoznak, amikor valaki képes lemondani a világi élvezetekről, ezért minden olyan törekvés, amely a szilárd Isten-tudat elérésére irányul, miszticizmusnak tűnik számukra. Azt a szintet, amelyen az ember nem ragaszkodik többé az érzékek világához, brahma-bhūta (SB 4.30.20) megvalósítási szintnek nevezik, amely a transzcendentális odaadó életet (parā bhaktiḥ) előzi meg. Ezt a brahma-bhūta szintet ātmarāma szintnek is nevezik, amelyet elérve az ember tökéletesen elégedetté válik önmagában, s nem vágyik az érzéki élvezetek világába. A teljes elégedettségnek ez az állapota a legkedvezőbb ahhoz, hogy valaki megértse az Istenség Személyiségéről szóló transzcendentális tudományt. Ezt a Śrīmad-Bhāgavatam (SB 1.2.20) szintén megerősíti:
- evaṁ prasanna-manaso
- bhagavad-bhakti-yogataḥ
- bhagavat-tattva-vijñānaṁ
- mukta-saṅgasya jāyate
A tökéletes elégedettség elérésének szintjén, amelyet az odaadó szolgálat végzésének következtében az érzéki élvezetek világától való teljes eltávolodás jellemez, a felszabadult lélek megértheti Isten tudományát.
Egyedül a teljes elégedettségnek és az érzéki világtól való eltávolodásnak ezen a síkján ismerheti meg az ember Isten tudományának titkát, annak minden bensőséges részletével együtt — a nyelvészet és az akadémikus elmélkedések nem segítenek ebben. Brahmā szert tett a szükséges tulajdonságokra, hogy befogadja a tudást, s az Úr örömmel tárta fel neki a Śrīmad-Bhāgavatam mondanivalóját. Az Úr minden bhaktáját közvetlen tanításban részesítheti, ha a bhakta lemondott az érzékkielégítésről. A Bhagavad-gītā így ír erről (BG 10.10):
- teṣāṁ satata-yuktānāṁ
- bhajatāṁ prīti-pūrvakam
- dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ
- ena mām upayānti te
Azokat a bhaktákat, akik örökké az Úr transzcendentális szerető szolgálatába merülnek (prīti-pūrvakam), az Úr indokolatlan kegyéből közvetlen útmutatással látja el, hogy gyors fejlődést érhessenek el a haza, Istenhez vezető úton. Senkinek sem szabad azzal próbálkoznia, hogy saját elméjében spekulálva értse meg a Śrīmad-Bhāgavatam e négy versét. Egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen megvalósítása teszi lehetővé, hogy az ember megismerje az Úr hajlékát, Vaikuṇṭhát, ahogy azt Brahmājī is látta és tapasztalta. Ez a Vaikuṇṭha-megvalósítás az Úr minden bhaktája előtt nyitva áll, aki odaadó szolgálata eredményeképpen eljutott a transzcendentális síkra.
A Gopāla-tāpanī Upaniṣad (śruti) kijelenti: gopa-veśo me puruṣaḥ purastād āvirbabhuva — az Úr tehénpásztorfiúként jelent meg Brahmā előtt, vagyis az eredeti Istenség Személyiségeként, Śrī Kṛṣṇaként, Govindaként. Brahmājī később így írt Róla Brahma-saṁhitājában (5.29):
- cintāmaṇi-prakara-sadmasu kalpavṛkṣa-
- lakṣāvṛteṣu surabhīr abhipālayantam
- lakṣmī-sahasra-śata-sambhrama-sevyamānaṁ
- govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
Brahmājī arra vágyik, hogy az eredeti Istenség Személyiségét, az Úr Śrī Kṛṣṇát imádhassa, aki a legfelsőbb Vaikuṇṭha bolygón, Goloka Vṛndāvanában él. Az Úr ott tehénpásztorfiúként surabhi teheneket tart, s ezer és ezer szerencseistennő (gopī) szolgálja Őt szeretettel és tisztelettel.
Az Úr Śrī Kṛṣṇa tehát a Legfelsőbb Úr eredeti formája (SB 1.3.28: kṛṣṇas tu bhagavān svayam), s ebből a versből szintén ez derül ki. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége az Úr Kṛṣṇa, nem pedig közvetlenül Nārāyaṇa vagy a puruṣa-avatārák, amelyek csupán későbbi megnyilvánulások. Ezért a Śrīmad-Bhāgavatam nem más, mint tudatosság az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az Úr Śrī Kṛṣṇáról, s épp úgy az Úr hangképviselete, mint ahogyan a Bhagavad-gītā. A végkövetkeztetés tehát az, hogy a Śrīmad-Bhāgavatam az Úr tudománya, amelynek segítségével az ember tökéletesen megismerheti Őt és lakhelyét.