HU/SB 1.1.2
2. VERS
- dharmaḥ projjhita-kaitavo ’tra paramo nirmatsarāṇāṁ satāṁ
- vedyaṁ vāstavam atra vastu śivadaṁ tāpa-trayonmūlanam
- śrīmad-bhāgavate mahā-muni-kṛte kiṁ vā parair īśvaraḥ
- sadyo hṛdy avarudhyate ’tra kṛtibhiḥ śuśrūṣubhis tat-kṣaṇāt
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
dharmaḥ—vallásosság; projjhita—teljes mértékben elutasítva; kaitavaḥ—haszonvággyal takarva; atra—itt; paramaḥ—a legfelsőbb; nirmatsarāṇām—száz százalékig tiszta szívű; satām—bhakták; vedyam—érthető; vāstavam—valóságos; atra—itt; vastu—szubsztancia; śivadam—jólét; tāpa-traya—a háromszoros szenvedés; unmūlanam—gyökerestől megszünteti; śrīmat—gyönyörű; bhāgavate—a Bhāgavata Purāṇa; mahā-muni—a nagy bölcs (Vyāsadeva); kṛte—összeállította; kim—mi; vā—a szükség; paraiḥ—mások; īśvaraḥ—a Legfelsőbb Úr; sadyaḥ—egyszerre; hṛdi—a szívben; avarudhyate—tömörré válik; atra—itt; kṛtibhiḥ—a jámbor emberek által; śuśrūṣubhiḥ—művelve; tat-kṣaṇāt—késlekedés nélkül.
FORDÍTÁS
Teljes mértékben elvetve minden anyagi célú vallásos cselekedetet, e Bhāgavata Purāṇa a legfelsőbb igazságot tárja fel, amelyet csak a tökéletesen tiszta szívű bhakták érthetnek meg. A legfelsőbb igazság az illúziótól megkülönböztetett valóság, amely mindenki javát szolgálja. Ez az igazság gyökerestől elpusztítja a háromszoros szenvedést. E szépséges Bhāgavatam, amelyet a nagy szent, Vyāsadeva állított össze [érett tudása teljében], önmagában elegendő Isten megvalósításához. Mi szükség hát más írásra? Amint az ember figyelmesen és alázatosan hallgatja a Bhāgavatam üzenetét, e tudás művelésével megszilárdítja szívében a Legfelsőbb Úr helyzetét.
MAGYARÁZAT
A vallás négy alapvető területet foglal magába: a jámbor tetteket, a gazdasági fejlődést, az érzékek kielégítését, végül pedig a felszabadulást az anyagi kötöttség alól. A vallástalan élet barbár állapot; az emberi élet a vallással kezdődik. Az evés, az alvás, a védekezés és a párzás az állati élet négy alapelve, amely megtalálható mind az állatoknál, mind az embernél. A vallás azonban csakis az emberre jellemző, különleges tevékenység. Vallás nélkül az emberi élet nem különb az állati létnél, így minden emberi társadalomban megfigyelhető a vallásnak valamilyen formája, amelynek célja az önmegvalósítás, és amely ember és Isten örök kapcsolatára mutat rá.
Az emberi civilizáció alacsonyabb szintjein folytonos harc dúl az anyagi természet fölötti uralomért, más szóval szakadatlan a versengés az érzékek kielégítéséért. Ilyen tudat által vezérelve fordul az ember a vallás felé, s így csupán azért hajt végre jámbor vagy vallásos tetteket, hogy anyagi haszonra tegyen szert. Ha azonban ehhez az anyagi nyereséghez más úton is hozzájuthat, az úgynevezett vallást nyomban elutasítja. Ez történik a modern civilizációban. Az ember anyagi téren gyarapszik, ezért nem érdekli a vallás. A templomok, mecsetek szinte üresek. Az embereket jobban érdeklik a gyárak, az üzletek és a mozik, mint a vallásos helyek, amelyeket elődeik építettek. Ez bizonyítja, hogy a vallást csakis anyagi nyereségért gyakorolják, hiszen szükség van rá az érzékkielégítéshez. Amikor valaki belefárad az érzékkielégítés utáni hajszába, a felszabadulás felé fordul, s azzal próbálkozik, hogy eggyé váljon a Legfelsőbb Úrral. Következésképpen ezek a szintek csupán az érzékkielégítés különböző formái.
A Védák az előbb említett négy tevékenységet írják elő szabályozott módon, annak érdekében, hogy ezek ne vezessenek túlzott versengéshez az érzékkielégítésért. A Śrīmad-Bhāgavatam azonban transzcendentális minden érzékkielégítésre irányuló cselekedethez képest. Tiszta, transzcendentális irodalom, melyet csakis az Úr tiszta bhaktái értenek meg, akik fölötte állnak az érzékkielégítésért folyó versenynek. Az anyagi világban kemény küzdelem folyik állat és állat, ember és ember, közösség és közösség, nemzet és nemzet között. Az Úr bhaktái azonban felülemelkednek ezen a harcon. Nem versengenek a materialistákkal, mert úton vannak Isten felé, ahol az élet örökké tart és boldogsággal teli. Ezek a transzcendentalisták mentesek az irigységtől és szívük tiszta. Az anyagi világban mindenki irigy mindenki másra — ezért folyik örökös verseny. Ám az Úr transzcendentális bhaktái nemcsak mentesek az anyagi irigységtől, hanem mindenki jóakarói is, akik arra törekszenek, hogy egy versengés nélküli társadalmat hozzanak létre, ahol Isten áll a középpontban. Napjainkban a szocialisták szemlélete a versengéstől mentes társadalomról csupán fikció, mert a szocialista államban a diktátori rang megszerzéséért dúl a harc. Akár a Védák szemszögéből nézzük, akár a közönséges emberi tevékenységek szempontjából, az anyagi élet alapja az érzékkielégítés. A Védák három utat említenek. Az egyik út a gyümölcsöző tettek végzése, amely által az ember felsőbb bolygókra kerülhet. A másik a félistenek imádata, a félistenek bolygóinak eléréséért, a harmadik pedig az Abszolút Igazságnak és személytelen arculatának megvalósítása, valamint az eggyé válás Vele.
Az Abszolút Igazság személytelen arculata nem a legmagasabb szint. A személytelen aspektust felülmúlja a Paramātmā forma, azt pedig az Abszolút Igazság személyes arculata, Bhagavān. A Śrīmad-Bhāgavatam az Abszolút Igazság személyes arculatáról tudósít. Magasabb szintet képvisel, mint a személytelenséget hirdető irodalom vagy akár a Védák jñāna-kāṇḍa része. Még a karma-kāṇḍa és az upāṣanā-kāṇḍa részeknél is magasabb rendű, mert az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa imádatát ajánlja. A karma-kāṇḍa a mennyei bolygók eléréséért késztet versenyre a fokozottabb érzékkielégítés érdekében, s ezt a versengést a jñāna-kāṇḍában és az upāṣanā-kāṇḍában is megtaláljuk. A Śrīmad-Bhāgavatam fölötte áll mindezeknek, mert célja a Legfelsőbb Igazság, minden kategória lényege és gyökere. A Śrīmad-Bhāgavatamból az ember mind a szubsztanciát, mind a kategóriákat megismerheti. A szubsztancia az Abszolút Igazság, a Legfelsőbb Úr, a kiáradások pedig relatív energia-formák.
Semmi sem választható el a szubsztanciától, ugyanakkor azonban az energiák különböznek tőle. Ez a szemlélet nem takar ellentmondást. A Śrīmad-Bhāgavatam egyértelműen a „janmādy asya” sūtrával kezdődő Vedānta-sūtra „egyidejűleg egy és különböző” filozófiáját hirdeti.
Ez a tudomány, mely szerint az Úr energiája egyidejűleg egy az Úrral, mégis különbözik Tőle, választ ad az elméjükben spekulálók azon törekvésére, mellyel az energiát az Abszolútként próbálják bemutatni. Amikor az ember elsajátította e tudást, a monizmus és a dualizmus elméletét már elégtelennek találja. Az egyidejű egység és különbözőség elméletére alapozott transzcendentális tudat kialakulása arra a síkra vezeti az embert, amelyen megszabadul a hármas szenvedéstől. E három szenvedés a következő:
- az elme és a test okozta szenvedések,
- más élőlények által okozott szenvedések,
- természeti katasztrófák által okozott szenvedések, melyek fölött az embernek nincsen hatalma.
A Śrīmad-Bhāgavatam ott kezdődik, amikor a bhakta átadja magát az Abszolút Személynek. Teljes mértékben tudatában van, hogy egy az Abszolúttal, ugyanakkor örök helyzete alapján az Abszolút szolgája. A materialista szemléletmódban az ember tévesen az őt körülvevő dolgok urának véli magát, emiatt szünet nélkül ostromolja az élet hármas gyötrelme. Amint azonban felismeri eredeti helyzetét, azt, hogy nem más, mint transzcendentális szolga, nyomban megszabadul minden szenvedéstől. Amíg az élőlény az anyagi természet ura akar lenni, addig lehetetlen számára, hogy a Legfelsőbb szolgájává váljon. Lelki azonosságunk tiszta tudatában az Urat szolgáljuk, s a szolgálat által azonnal megszabadulunk az anyagi terhektől.
Mindezeken túl azonban a Śrīmad-Bhāgavatam nem más, mint Śrī Vyāsadevának a Vedānta-sūtrához fűzött magyarázata, melyet lelki élete érettségének teljében írt, Nārada kegyéből. Śrī Vyāsadeva Nārāyaṇának, az Istenség Személyiségének hiteles inkarnációja. Hitelességéhez semmi kétség nem fér. Ő az egész Védikus Irodalom szerzője, mégis mindenek fölött a Śrīmad-Bhāgavatam tanulmányozását ajánlja. A többi Purāṇa a félistenek imádatának legkülönfélébb útjait mutatja be, a Bhāgavatam azonban csakis a Legfelsőbb Úrról tesz említést. A Legfelsőbb Úr a teljes test, a félistenek pedig e test különböző részei. Következésképpen, ha a Legfelsőbb Urat imádja az ember, nem szükséges számára a félistenek imádata — a Legfelsőbb Úr azonnal szilárdan megállapodik a bhakta szívében. Śrī Caitanya Mahāprabhu a tiszta Purāṇaként ajánlotta a Śrīmad-Bhāgavatamot, s megkülönböztette a művet minden más Purāṇától.
E transzcendentális üzenet befogadásának leghelyénvalóbb módja az alázatosan hallgatás folyamata. A kihívó magatartás nem segít ennek a transzcendentális üzenetnek a megértésében. A śuśrūṣu szó alkalmazása arra int, hogy az embernek vágynia kell arra, hogy hallja ezt a transzcendentális üzenetet. Az első követelmény a vágy az őszinte figyelemre.
A kevésbé szerencsés embereket egyáltalán nem érdekli a Śrīmad-Bhāgavatam. A folyamat egyszerű, alkalmazása azonban nagyon nehéz. A szerencsétlen embereknek mindig jut elegendő idejük haszontalan, társadalmi és politikai beszélgetésekre, de amikor a bhakták találkozójára hívják őket, hogy hallgassák a Śrīmad-Bhāgavatamot, nyomban szabadkozni kezdenek. Gyakran megtörténik, hogy a Bhāgavatam hivatásos felolvasói fejest ugranak a Legfelsőbb Úr legbensőségesebb kedvteléseibe, amelyet egyértelműen szex-irodalomként magyaráznak. A Śrīmad-Bhāgavatamot az elejétől kell hallani. Az alábbi śloka azokról tesz említést, akik alkalmasak arra, hogy magukévá tegyék e művet: „Az ember sok-sok jámbor tett után válik alkalmassá arra, hogy a Śrīmad-Bhāgavatamot hallgassa”. A nagy szent, Vyāsadeva biztosítja az intelligens, megfontolt embereket, hogy a Śrīmad-Bhāgavatam hallgatásával közvetlenül megismerhetik a Legfelsőbb Személyt. Ha valaki hajlandó elfogadni ezt a tanítást, nyomban a paramahaṁsák helyzetébe kerülhet, anélkül hogy végig járná a Védákban megemlített megvalósítási szinteket.