HU/SB 1.17.10-11
10-11. VERSEK
- yasya rāṣṭre prajāḥ sarvās
- trasyante sādhvy asādhubhiḥ
- tasya mattasya naśyanti
- kīrtir āyur bhago gatiḥ
- eṣa rājñāṁ paro dharmo
- hy ārtānām ārti-nigrahaḥ
- ata enaṁ vadhiṣyāmi
- bhūta-druham asattamam
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yasya—akié; rāṣṭre—az államban; prajāḥ—élőlények; sarvāḥ—egytől egyig; trasyante—megrémült; sādhvi—ó, erényes; asādhubhiḥ—a gonosztevők által; tasya—az övé; mattasya—az illúzió alatt álló; naśyanti—eltűnik; kīrtiḥ—hírnév; āyuḥ—az élet hossza; bhagaḥ—szerencse; gatiḥ—jó születés; eṣaḥ—ezek; rājñām—a királyoké; paraḥ—felsőbbrendű; dharmaḥ—elfoglaltság; hi—bizonyára; ārtānām—a szenvedőké; ārti—szenvedések; nigrahaḥ—leigázza; ataḥ—ezért; enam—ezt az embert; vadhiṣyāmi—meg fogom ölni; bhūta-druham—a más élőlények ellen lázadót; asat-tamam—a legnyomorultabbat.
FORDÍTÁS
Ó, erényes! A király jó hírnevének, hosszú életének és jó újjászületésének vége, ha birodalmában a gonosztevők félelemben tartják az élőlényeket. Minden bizonnyal az a legfőbb kötelessége, hogy megszüntesse a szenvedők gyötrelmeit. Meg kell hát ölnöm ezt a nyomorultat, mert erőszakos más élőlényekkel szemben.
MAGYARÁZAT
Amikor a vadállatok egy faluban vagy egy városban valami zavart okoznak, a rendőrség vagy mások azonnal tesznek valamit annak érdekében, hogy elpusztítsák őket. Az államnak ugyanígy kötelessége, hogy haladéktalanul végezzen a társadalom káros elemeivel, például a tolvajokkal, a rablókkal és a gyilkosokkal. Ugyanez a büntetés jár az állatgyilkosoknak is, mert az országban élő állatok szintén a prajāhoz tartoznak. Prajā arra utal, aki az állam területén született, és ebbe mind az emberek, mind az állatok beletartoznak. Minden élőlénynek, aki ott születik, alapvető joga van ahhoz, hogy a király védelmét élvezze. A dzsungelben élő állatok szintén a király alattvalói, és még nekik is joguk van élni; mit mondhatnánk akkor a háziállatokról, a tehénről vagy a bikáról?
Bármilyen élőlényről legyen szó, ha más élőlényeket tart félelemben, a legnyomorultabb alattvaló. A királynak azonnal meg kell ölnie az ilyen zavaró elemeket. Ahogyan a vadállatot is megölik, ha az valami bajt okoz, hasonlóan mindenkit gondolkodás nélkül meg kell büntetni, aki szükségtelenül megöl vagy megrémít egy dzsungelben élő vagy másféle állatot. A Legfelsőbb Úr törvénye szerint minden élőlény az Ő fia, bármilyen testben legyen is, és senkinek sincs joga megölni egy másik állatot, hacsak a természet törvényei nem rendelték úgy. A tigris megölhet egy alacsonyabb rendű állatot azért, hogy életben maradjon, az ember azonban nem ölhet állatot az önfenntartásáért. Ez Isten törvénye, aki megteremtette azt a szabályt, hogy minden élőlény egy másiknak szolgál táplálékul. Eszerint a vegetáriánusok számára szintén más élőlények jelentik a táplálékot. A törvény tehát az, hogy az ember csak bizonyos élőlényeket ehet meg, ahogyan azt Isten törvényei előírják. Az Īśopaniṣad arra tanít bennünket, hogy az Úr irányítása szerint éljünk, ne pedig pusztán saját akaratunkat követve. Az ember élhet gabonaféléken, gyümölcsön és tejen, amelyet az Úr rendelt számára, és nincs szüksége állati élelemre, kivéve bizonyos eseteket.
Az a király vagy uralkodó, aki annak ellenére, hogy gyakran nagy filozófusként vagy tanult tudósként ünneplik, mégis illúzióban van, engedélyezi államában a vágóhidakat, anélkül hogy tudná, hogy a szerencsétlen állatok kínzása csak a pokol felé vezető utat nyitja meg az ilyen ostoba királyok vagy vezetők előtt. Egy uralkodónak mindig éberen kell ügyelnie a prajāk, mind az állatok, mind az emberek védelmére, és mindig tudakozódniuk kell, vajon nem bántalmaz-e valahol egy élőlény egy másik élőlényt. Azt, aki másokat bántalmaz, azon nyomban el kell fogni és meg kell ölni, ahogyan azt Parīkṣit Mahārāja mutatta.
A nép kormányának, az emberek által választott kormánynak nem szabad megengednie, hogy az ostoba vezetők akaratából ártatlan állatokat öljenek meg. Ismerniük kell Isten törvényeit, amelyek a kinyilvánított szentírásokban találhatók. Parīkṣit Mahārāja arra utal ebben a versben, hogy Isten törvényei szerint a felelőtlen királyok vagy vezetők jó hírnevüket, hosszú életüket, hatalmukat és erejüket teszik kockára, végső soron pedig fejlődésüket a jobb élet és a felszabadulás felé, melyet haláluk után elérhetnének. Az ilyen ostobák azonban még a következő életben sem hisznek.
Miközben e vershez fűztem magyarázatot, napjaink egyik nagy politikusának kijelentése akadt a kezembe, aki nemrégiben hunyt el. Meghagyta végrendeletét, amelyből kiderül, milyen keveset tudott Isten törvényeiről, azokról, amelyekről Parīkṣit Mahārāja beszélt. Ez a politikus olyannyira nem ismerte Isten törvényeit, hogy így ír: „Nem hiszek semmiféle ceremóniában, és hogy alávessem magam nekik, ha csak formálisan is, puszta képmutatás lenne, kísérlet arra, hogy becsapjam magamat és másokat... Nincsenek vallásos érzelmeim ebben a témában.”
Ha összehasonlítjuk a modern korszak nagy politikusának ezeket a szavait Parīkṣit Mahārāja állításaival, óriási különbséget fedezhetünk fel. Parīkṣit Mahārāja a szentírások törvényeit követve jámbor volt, míg a modern politikus csupán saját hite és érzelmei alapján cselekedett. Bármilyen nagy személyiség legyen, az anyagi világban mindenki feltételekhez kötött lélek. Kezét és lábát az anyagi természet kötelei kötözik meg, ostobán mégis azt hiszi magáról, hogy kénye-kedvére, szabadon cselekedhet. A végkövetkeztetés az, hogy Parīkṣit Mahārāja idejében az emberek boldogok voltak, az állatok pedig megfelelő védelemben részesültek, mert a vezetők nem voltak szeszélyesek, és ismerték Isten törvényét. Az ostoba, hitetlen teremtmények megpróbálják tagadni az Úr létezését, és magukat világiaknak kiáltják ki, értékes emberi életüket kockára téve ezzel. Az emberi élet legfőképpen arra szolgál, hogy megismerjük Isten tudományát, ám az ostoba teremtmények, különösen e Kali korban ahelyett, hogy tudományosan megismernék Istent, a vallásos hit és Isten létezése ellen szólalnak fel, annak ellenére, hogy Isten törvényei a születés, a halál, az öregkor és a betegség tüneteinek formájában örökre megkötözik őket.