HU/SB 1.18.22
22. VERS
- yatrānuraktāḥ sahasaiva dhīrā
- vyapohya dehādiṣu saṅgam ūḍham
- vrajanti tat pārama-haṁsyam antyaṁ
- yasminn ahiṁsopaśamaḥ sva-dharmaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yatra—akinek; anuraktāḥ—szilárdan ragaszkodó; sahasā—hirtelen; eva—bizonyára; dhīrāḥ—önfegyelmezett; vyapohya—elhagyva; deha—a durva test és a finom elme; ādiṣu—kapcsolódik hozzá; saṅgam—ragaszkodás; ūḍham—elvitte; vrajanti—elmegy; tat—az; pārama-haṁsyam—a tökéletesség legfelső szintje; antyam—és azon túl; yasmin—amelyben; ahiṁsā—erőszakmentesség; upaśamaḥ—és lemondás; sva-dharmaḥ—szükségszerűen következő elfoglaltság.
FORDÍTÁS
A Legfelsőbb Úrhoz, Śrī Kṛṣṇához ragaszkodó, önmagán uralkodó ember képes azonnal feladni az anyagi ragaszkodás világát, beleértve a durva testet és a finom elmét is, és képes elmenni, hogy elérje a lemondott életrend legtökéletesebb szintjét, amelynek szükségszerű velejárója az erőszakmentesség és a lemondás.
MAGYARÁZAT
Csupán aki önfegyelmezett, az képes arra, hogy fokozatosan ragaszkodása ébredjen az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt. Önfegyelmezettnek lenni azt jelenti, hogy az ember nem enged meg magának több érzéki élvezetet, mint amennyi szükséges, míg azok, akik nem önfegyelmezettek, teljesen átadják magukat az érzéki élvezetnek. A száraz filozófiai spekuláció az elme magasabb rendű érzéki élvezete. Az érzéki élvezet a sötétség útjára vezeti az embert. Akik önfegyelmezettek, előrehaladhatnak azon az úton, amely az anyagi létezés feltételekhez kötött életétől a felszabadulás felé vezet. A Védák éppen ezért előírják, hogy az ember ne a sötétség útját válassza, hanem haladjon a fény, vagyis a felszabadulás felé vezető úton. Az önfegyelmet valójában nem azzal lehet elérni, hogy az érzékektől mesterségesen megvonjuk az anyagi élvezetet, hanem azzal, hogy igazán ragaszkodni kezdünk a Legfelsőbb Úrhoz, s ezt akkor érhetjük el, amikor tiszta érzékeinket az Úr transzcendentális szolgálatával foglaljuk le. Az érzékeket nem lehet erőszakkal megfékezni — megfelelően le kell foglalni őket. A megtisztult érzékek ezért mindig az Úr transzcendentális szolgálatát végzik. Az érzékek működésének ez a tökéletes szintje a bhakti-yoga. Akik tehát ragaszkodnak a bhakti-yoga módszeréhez, azok valóban önfegyelmezettek, és azonnal képesek megválni az otthonhoz és a testhez fűződő ragaszkodásaiktól az Úr szolgálatának kedvéért. Ezt a szintet nevezik paramahaṁsa szintnek. A haṁsák, azaz a hattyúk csak a tejet választják ki a tej és a víz keverékéből, s éppen így a paramahaṁsák az Úr szolgálatát fogadják el māyā szolgálata helyett. Természetükben minden jó tulajdonság fellelhető: nem büszkék, nem önteltek, nem erőszakosak, türelmesek, tisztességesek, imádják az Urat, odaadóak és őszinték. Mindezek az isteni tulajdonságok természetes módon megtalálhatók az Úr bhaktájában. Az ilyen paramahaṁsa, aki teljesen átadta magát az Úr szolgálatának, nagyon ritka még a felszabadult lelkek között is. Az igazi erőszakmentesség nem más, mint mentesség az irigységtől. Ebben a világban mindenki irigy a másikra, ám egy tökéletes paramahaṁsa, aki kizárólag az Úr szolgálatának él, teljesen mentes az irigységtől. Minden élőlényt szeret, hiszen minden élőlény kapcsolatban áll a Legfelsőbb Úrral. A valódi lemondás azt jelenti, hogy tökéletesen Istenre bízzuk magunkat. Minden élőlény valaki mástól függ, mert erre lett teremtve. Valójában mindenki a Legfelsőbb Úr kegyétől függ, amikor azonban megfeledkezik a kapcsolatról, amely az Úrhoz fűzi, akkor az anyagi természet feltételeitől válik függővé. A lemondás azt jelenti, hogy lemondunk arról, hogy az anyagi természet feltételeitől függjünk, és így teljesen az Úr kegyére bízzuk magunkat. A valódi függetlenség nem más, mint hogy teljes hitünk van az Úr kegyében, s nem függünk anyagi feltételektől. Ez a paramahaṁsa szint a bhakti-yoga, a Legfelsőbb Úrnak végzett odaadó szolgálat folyamatának legtökéletesebb szintje.