HU/SB 3.25.38


Õ Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada


38. VERS

na karhicin mat-parāḥ śānta-rūpe
naṅkṣyanti no me ’nimiṣo leḍhi hetiḥ
yeṣām ahaṁ priya ātmā sutaś ca
sakhā guruḥ suhṛdo daivam iṣṭam


SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS

na—nem; karhicit—valaha; mat-parāḥ—bhaktáim; śānta-rūpe—ó, anyám; naṅkṣyanti—el fog veszni; no—nem; me—Enyém; animiṣaḥ—idő; leḍhi—elpusztít; hetiḥ—fegyver; yeṣām—akinek; aham—Én; priyaḥ—kedves; ātmā—önvaló; sutaḥ—fiú; ca—és; sakhā—barát; guruḥ—tanító; suhṛdaḥ—jótevő; daivam—Istenség; iṣṭam—választott.


FORDÍTÁS

Az Úr folytatta: Kedves anyám! Akik ilyen transzcendentális kincshez jutnak, sohasem veszítik azt el. Sem fegyver, sem az idő múlása nem pusztíthatja el e kincset. A bhakták Engem fogadnak el barátjukként, rokonukként, fiukként, tanítójukként, jótevőjükként és Legfelsőbb Istenségükként, ezért sohasem lehet megfosztani őket tulajdonuktól.


MAGYARÁZAT

A Bhagavad-gītā kijelenti, hogy jámbor tettei következtében az ember a felsőbb bolygórendszerekre, akár Brahmalokára is eljuthat, ám amikor jámbor tetteinek eredményei elfogynak, újra vissza kell térnie erre a Földre, hogy egy új életet kezdjen, új tettekbe fogjon. Így aztán annak ellenére, hogy a felsőbb bolygórendszerbe kerül, hogy ott nagyobb élvezetben és hosszabb életben legyen része, helyzete nem állandó. Ami azonban a bhaktákat illeti, az ő vagyonuk    —    az, hogy odaadó szolgálatot végezhetnek, s hogy ennek következtében már ezen a bolygón élvezhetik a Vaikuṇṭha fenségét    —    sohasem vész el. Ebben a versben Kapiladeva śānta-rūpānak szólítja anyját, utalva arra, hogy a bhakták kincse örök, mert örökké Vaikuṇṭha hangulatban élnek. A Vaikuṇṭha hangulatot śānta-rūpának nevezik, mert ott a tiszta jóság kötőereje uralkodik, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének befolyása nélkül. Ha egyszer valaki szilárdan megállapodik az Úr odaadó szolgálatában, helyzetét a transzcendentális szolgálatban többé nem lehet megingatni, boldogsága és szolgálata pedig egyre csak növekszik, határtalanul. Azokra a bhaktákra, aki Vaikuṇṭha hangulatban a Kṛṣṇa-tudatba merülnek, az idő nincsen hatással. Az anyagi világban az idő hatása mindent elpusztít, de a Vaikuṇṭha hangulatra az idő és a félistenek nincsenek hatással, hiszen a Vaikuṇṭha bolygókon nincsenek félistenek. Ebben a világban a cselekedeteinket különféle félistenek irányítják; ha megmozdítjuk a kezünket és a lábunkat, a cselekvést a félistenek irányítják. Ám a Vaikuṇṭha világban a félistenek vagy az idő befolyása nem érvényesül; ezért ott nincsen megsemmisülés. Amikor jelen van az idő eleme, akkor biztos a megsemmisülés is, ellenben amikor nincsen idő    —    azaz múlt, jelen és jövő    —,    akkor minden örök. Ez a vers éppen ezért a na naṅkṣyanti szavakat használja, jelezve, hogy a transzcendentális gazdagság sohasem semmisül meg.

A vers azt is elmondja, mi az oka annak, hogy nincsen megsemmisülés. A bhakták számára a Legfelsőbb Úr a legkedvesebb, s mindannyian más és más kölcsönös kapcsolatban állnak Vele. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét fogadják el legkedvesebb barátjukként, legkedvesebb rokonukként, legkedvesebb fiukként, legkedvesebb tanítójukként, legkedvesebb jóakarójukként vagy a legkedvesebb Istenségként. Az Úr örök; ezért minden kapcsolat, amelyben elfogadjuk Őt, szintén örök. Ez a vers egyértelműen megerősíti, hogy a kapcsolatok nem szakadhatnak meg, s ezért az a gazdagság sem vész el, amelyet ezek a kapcsolatok eredményeznek. Minden élőlény hajlik arra, hogy szeressen valakit, s láthatjuk, hogy ha valakinek nincs kit szeretnie, akkor általában egy háziállatra, macskára vagy kutyára irányítja szeretetét. Tehát az élőlények szeretetre való örök hajlandósága szüntelenül keresi lakhelyét. Ebből a versből megtudhatjuk, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a legkedvesebbként szerethetjük – barátunkként, fiunkként, tanítónkként vagy jóakarónkként. Ebben a szeretetben sohasem kell csalástól tartanunk, és nem ér véget soha. Különféle formában, örökké élvezni fogjuk kapcsolatunkat a Legfelsőbb Úrral. A vers különleges mondanivalója a Legfelsőbb Úr, legfelsőbb tanítóként való elfogadása. A Bhagavad-gītāt Maga a Legfelsőbb Úr beszélte el, s Arjuna guruként, lelki tanítómesterként fogadta el Kṛṣṇát. Hasonlóképpen nekünk is egyedül Kṛṣṇát szabad elfogadnunk, mint legfelsőbb lelki tanítómestert.

Kṛṣṇa természetesen azt jelenti: Kṛṣṇa és az Ő bensőséges bhaktái. Kṛṣṇa nincs egyedül. Amikor Kṛṣṇáról beszélünk, „Kṛṣṇa” azt jelenti, hogy Kṛṣṇa a nevében, a formájában, a tulajdonságaiban, a lakhelyén és a társaiban. Kṛṣṇa soha sincs egyedül, mert bhaktái nem imperszonalisták. Egy király például mindig titkárával, hadvezérével, szolgájával van, s oly sok minden más is körülveszi még, ami hozzá tartozik. Amint Kṛṣṇát és társait fogadjuk el tanítóinkként, semmilyen rossz befolyás nem képes elpusztítani tudásunkat. Az a tudás, amire az anyagi világban szert teszünk, az idő hatására megváltozhat, azonban az a végkövetkeztetés, amit a Bhagavad-gītāból, közvetlenül a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa szavaiból megtudunk, sohasem változik. Nincs értelme másként magyarázni a Bhagavad-gītāt; az örök.

Kṛṣṇát, a Legfelsőbb Urat legjobb barátunkként kell elfogadnunk. Ő sohasem fog becsapni bennünket. Örökké baráti jó tanácsokkal látja el a bhaktát, és baráti védelmet nyújt neki. Ha Kṛṣṇát fiunkként fogadjuk el, Ő az, aki sohasem fog meghalni. Ha ebben a világban van egy hőn szeretett fiunk vagy gyermekünk, az apa, az anya és mindazok, akik szeretik őt, reménykedve arra gondolnak: „Bárcsak az én fiam sohase halna meg!” Kṛṣṇa azonban tényleg nem hal meg soha. Ezért akik Kṛṣṇát, a Legfelsőbb Urat fogadják el fiukként, azok sosem fogják elveszíteni gyermeküket. Sokszor előfordult, hogy a bhakták a mūrtit fogadták el fiukként. Bengálban számtalan ilyen esetre van példa, s még az is megtörténik, hogy a bhakta halála után a mūrti végzi el śrāddha szertartást az apa részére. A kapcsolat sosem szakad meg. Az emberek gyakran különféle félisteni formákat imádnak, ám a Bhagavad-gītā elítéli ezt a fajta mentalitást. Az embernek tehát kellőképpen intelligensnek kell lennie, és egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kell imádnia különféle formáiban, például Lakṣmī-Nārāyaṇaként, Sītā-Rāmaként és Rādhā-Kṛṣṇaként. Így sohasem érheti csalódás. A félisteneket imádva az ember a legfelsőbb bolygókra emelkedhet, ám az anyagi világ megsemmisülésekor a félisten és a félisten birodalma megsemmisül. Ám aki az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádja, az a Vaikuṇṭha bolygókra kerül, ahol nem érvényesül az idő hatása, s nincs pusztulás vagy megsemmisülés. A végkövetkeztetés az, hogy azokra a bhaktákra, akik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét fogadták el mindennek, nem hat az idő.