HU/SB 7.13.34
34. VERS
- śoka-moha-bhaya-krodha-
- rāga-klaibya-śramādayaḥ
- yan-mūlāḥ syur nṛṇāṁ jahyāt
- spṛhāṁ prāṇārthayor budhaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
śoka—bánkódás; moha—illúzió; bhaya—félelem; krodha—düh; rāga—ragaszkodás; klaibya—szegénység; śrama—fölösleges munka; ādayaḥ—és így tovább; yat-mūlāḥ—mindezek eredeti oka; syuḥ—válik; nṛṇām—az emberi lényeké; jahyāt—adja fel; spṛhām—a vágyat; prāṇa—a testi erőre vagy tekintélyre; arthayoḥ—és a pénzgyűjtésre; budhaḥ—egy okos ember.
FORDÍTÁS
Az emberi társadalomban minden okos embernek fel kell adnia a bánat, az illúzió, a félelem, a düh, a ragaszkodás, a szegénység és a fölösleges munka eredeti okát. Mindezek eredeti oka nem más, mint a vágy a szükségtelen tekintélyre és a pénzre.
MAGYARÁZAT
Íme a különbség a védikus civilizáció és a modern, démonikus civilizáció között. A védikus civilizáció azzal törődött, hogyan érje el az ember az önmegvalósítást, és ennek érdekében azt javasolta, hogy az embernek csupán csekély jövedelme legyen, annyi, amennyi elegendő ahhoz, hogy testét és lelkét együtt tartsa. A társadalmat brāhmaṇákra, kṣatriyákra, vaiśyákra és śūdrákra osztották, s az emberek ebben a társadalomban nem törekedtek többre, mint hogy puszta létszükségleteiket fedezzék. A brāhmaṇákra különösen jellemző volt, hogy nem voltak anyagi vágyaik. A kṣatriyáknak uralkodniuk kellett az emberek fölött, ezért szükségük volt pénzre és tekintélyre. A vaiśyák azonban beérték mezőgazdasági terményeikkel és a tehenek adta tejjel, s ha véletlenül volt valami fölöslegük, kereskedhettek vele. A śūdrák is boldogok voltak, mert a három rangosabb osztály ellátta őket élelemmel és menedéket nyújtott nekik. Napjaink démonikus civilizációjában azonban nem beszélhetünk brāhmaṇákról vagy kṣatriyákról. Csak úgynevezett munkások vannak, és egy kereskedőosztály, amely jómódban él ugyan, de életének semmi célja.
A védikus civilizációban az élet végső tökéletességét a sannyāsa rend elfogadása jelentette. Jelenleg azonban az emberek nem tudják, miért kell a sannyāsa rendbe lépni. Tévedésükben azt gondolják, hogy az ember azért lép a sannyāsa rendbe, hogy megszabaduljon társadalmi kötelezettségeitől. A sannyāsát azonban nem azért fogadja el az ember, hogy elmeneküljön a felelősség elől, ami a társadalomban rá hárul. Az ember általában a lelki élet negyedik szintjén lép a sannyāsa rendbe. Kezdetben brahmacārī, aztán gṛhastha, vānaprastha és végül sannyāsī lesz, hogy egész életében az önmegvalósításnak éljen. A sannyāsa nem azt jelenti, hogy házról házra járva pénzt koldulunk az érzékkielégítéshez. A Kali-yugában azonban az emberek többsége hajlik az érzékkielégítésre, ezért annak, aki nem kellőképpen érett erre, nem tanácsos a sannyāsa rendbe lépnie. Śrīla Rūpa Gosvāmī A tanítások nektárjában (2) így ír:
- atyāhāraḥ prayāsaś ca
- prajalpo niyamāgrahaḥ
- jana-saṅgaś ca laulyaṁ ca
- ṣaḍbhir bhaktir vinaśyati
„Az ember odaadó szolgálatának egyszeriben vége szakad, ha túlságosan belebonyolódik a következő hat cselekedetbe: (1) a szükségesnél többet eszik vagy a szükségesnél több anyagi dolgot halmoz fel; (2) túlzott erőfeszítéssel igyekszik nehezen elérhető anyagi dolgokra szert tenni; (3) fölöslegesen világi témákról beszél; (4) az írások szabályozó elveit pusztán a követésük, nem pedig a lelki fejlődés kedvéért tartja be, vagy elveti az írások szabályozó elveit, és tőlük függetlenül, önkényesen cselekszik; (5) olyan világi gondolkodású emberekkel társul, akiket nem érdekel a Kṛṣṇa-tudat; (6) anyagi eredmények után sóvárog.” Egy sannyāsīnak egy intézményre van szüksége a Kṛṣṇa-tudat prédikálása érdekében, és nincs szükség arra, hogy magának gyűjtsön pénzt. Azt javasoljuk, hogy amint Kṛṣṇa-tudatú mozgalmunk pénzre tesz szert, ötven százalékát fordítsuk könyvnyomtatásra, ötven százalékát pedig a kiadásokra, különösen arra, hogy szerte a világon központokat létesítsünk. Ezen a téren a Kṛṣṇa-tudatú mozgalom vezetőinek rendkívül óvatosnak kell lenniük, másképp a pénz csupán a bánat, az illúzió, a félelem, a düh, az anyagi ragaszkodás, a szegénység és a fölösleges, fáradságos munka oka lesz. Amikor egyedül éltem Vṛndāvanában, sohasem próbáltam maṭhākat vagy templomokat építeni. Tökéletesen elégedett voltam azzal a kevéske pénzzel, amit a Back to Godhead [Vissza Istenhez] árusításával gyűjtöttem. Így gondoskodtam magamról, s ebből nyomtattam a kiadványokat is. Amikor külföldre utaztam, ugyanez az elv vezérelte az életemet, amikor azonban az európaiak és az amerikaiak olyan sok pénzt adtak, templomokat nyitottam, és elkezdtem a mūrti-imádatot. Ezt az elvet kell továbbra is követnünk. Mindazt a pénzt, amelyet kapunk, Kṛṣṇára kell költenünk, és egyetlen fillért sem szabad az érzékkielégítésünkre fordítanunk. Ez a Bhāgavata-elv.