HU/SB 7.14.5
5. VERS
- yāvad-artham upāsīno
- dehe gehe ca paṇḍitaḥ
- virakto raktavat tatra
- nṛ-loke naratāṁ nyaset
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yāvat-artham—csupán annyi erőfeszítést tenni a megélhetés érdekében, amennyi szükséges; upāsīnaḥ—megkeresvén; dehe—a testben; gehe—a családi ügyekben; ca—szintén; paṇḍitaḥ—aki művelt; viraktaḥ—egyáltalán nem ragaszkodó; rakta-vat—mintha nagyon ragaszkodna; tatra—ebben; nṛ-loke—az emberi társadalomban; naratām—az emberi létforma; nyaset—fesse le.
FORDÍTÁS
Miközben azért dolgozik, hogy annyi pénzt megkeressen, amennyi elegendő ahhoz, hogy testét és lelkét együtt tartsa, a valóban bölcs embernek a családi ügyekhez nem ragaszkodva kell élnie az emberi társadalomban, annak ellenére, hogy kívülről úgy tűnik, ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz.
MAGYARÁZAT
Ez az ideális családi élet. Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu arról kérdezte Rāmānanda Rāyát, hogy mi az élet célja, Rāmānanda Rāya többféle megközelítésben válaszolt, a kinyilatkoztatott írások parancsolatainak megfelelően, s végül elmondta, hogy az embernek nem szükséges változtatnia a helyzetén mint brāhmaṇa, śūdra, sannyāsī vagy bármi más, de meg kell próbálnia tudakozódni az élet céljáról (athāto-brahma-jijñāsā). Ezt jelenti az emberi létforma helyes kihasználása. Ha valaki helytelenül használja azt az ajándékot, amit az emberi életforma jelent, mert fölöslegesen átadja magát az evés, az alvás, a párzás és a védekezés állati ösztöneinek, s nem törekszik arra, hogy kiszabaduljon māyā karmai közül, ami arra kényszeríti, hogy az ismétlődő születés, halál, öregkor és betegség felülkerekedjen rajta, akkor ismét büntetésben részesül, s kénytelen az alacsonyabb rendű fajokba alászállni, hogy a természet törvényeinek megfelelően végigjárja az evolúció folyamatát. Prakṛteḥ kriyamāṇāni guṇaiḥ karmāṇi sarvaśaḥ (BG 3.27). Az élőlényt az anyagi természet teljes mértékben a markában tartja, s így újra végig kell járnia az alacsonyabb rendű fajoktól a magasabb rendű fajokig vezető utat, míg csak vissza nem tér az emberi létformába, ahol megkapja a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon az anyag bilincseitől. Egy bölcs ember azonban a śāstrákból és a gurutól megtanulja, hogy mi, élőlények, valamennyien örökkévalóak vagyunk, de mivel az anyagi természet törvényeinek hatására a különféle kötőerőkkel társultunk, gyötrelmekkel teli körülmények közé kerültünk. Az okos ember éppen ezért arra a következtetésre jut, hogy az emberi életformában nem szabad arra törekednie, hogy szert tegyen azokra az úgynevezett szükségletekre, melyekre nincs is szükség, ehelyett nagyon egyszerű életet kell élnie, csupán hogy testét-lelkét együtt tartsa. Az embernek kétségtelenül szüksége van valamiféle keresetre a megélhetése érdekében, ezért a śāstrák előírják számára, hogyan keresheti meg a kenyerét varṇájának és āśramájának megfelelően. Mindenkinek meg kell elégednie ezzel. Ahelyett hogy egyre több pénzre vágyakozna, az Úr őszinte bhaktája igyekszik megtalálni a módját, hogyan keresse meg a kenyerét, s ha így cselekszik, Kṛṣṇa segít neki. A megélhetés tehát nem jelenthet gondot. A valódi probléma az, hogyan szabaduljunk ki a születés, a halál és az öregkor kötelékeiből. Ennek a szabadságnak az elérése, valamint az, hogy ne találjunk ki fölösleges szükségleteket, alkotja a védikus civilizáció alapelvét. Elégedjünk meg azzal az élettel, amiben automatikusan részünk van. A modern, materialista civilizáció éppen az ellentéte az ideális civilizációnak. A modern társadalom úgynevezett vezetői nap mint nap kitalálnak valamit, amivel hozzájárulhatnak ahhoz a fáradságos életmódhoz, ami egyre inkább a születés, halál, öregkor és betegség körforgásához láncolja az embereket.