HU/SB 8.1.11
11. VERS
- yaṁ paśyati na paśyantaṁ
- cakṣur yasya na riṣyati
- taṁ bhūta-nilayaṁ devaṁ
- suparṇam upadhāvata
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
yam—Ő, akit; paśyati—az élőlény lát; na—nem; paśyantam—noha mindig lát; cakṣuḥ—szem; yasya—akié; na—soha; riṣyati—csökkenti; tam—Őt; bhūta-nilayam—minden élőlény eredeti forrását; devam—az Istenség Legfelsőbb Személyiségét; suparṇam—aki barátként mindig az élőlénnyel van; upadhāvata—mindenkinek imádnia kell.
FORDÍTÁS
Noha az Istenség Legfelsőbb Személyisége örökké figyeli, hogy mi folyik a világban, Őt senki sem látja. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy mivel senki sem látja Őt, Ő sem lát, hiszen az Ő látóképessége sohasem csökken. Mindenkinek imádnia kell ezért a Felsőlelket, aki barátként mindig az egyéni lélekkel marad.
MAGYARÁZAT
Amikor Śrīmatī Kuntīdevī, a Pāṇḍavák anyja Kṛṣṇához imádkozott, így szólt: alakṣyaṁ sarva-bhūtānām antar bahir avasthitam (SB 1.8.18). „Kṛṣṇa, Te mindenen belül és kívül létezel, az ostoba feltételekhez kötött lelkek azonban nem láthatnak Téged.” A Bhagavad-gītāban az áll, hogy az ember a tudás szemével — jñāna-cakṣuṣaḥ — láthatja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Aki felnyitja bennünk a tudás szemét, azt lelki tanítómesternek hívják. A lelki tanítómesterhez így a következő ślokával imádkozhatunk:
- om ajñāna-timirāndhasya
- jñānāñjana-śalākayā
- cakṣur unmīlitaṁ yena
- tasmai śrī-gurave namaḥ
„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom lelki tanítómesteremnek, aki a tudás fáklyalángjával felnyitotta a tudatlanság sötétségétől elvakult szememet.” (Gautamīya Tantra) A guru feladata az, hogy felnyissa tanítványában a tudás szemeit. Amikor a tanítvány felébred tudatlanságából, és tudásra tesz szert, mindenhol láthatja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, mert az Úr valójában mindenhol jelen van. Aṇḍāntara-stha-paramāṇu-cayāntara-stham. Az Úr jelen van ebben az univerzumban, jelen van minden élőlény szívében, és ott van még az atomban is. Amiatt, hogy nem rendelkezünk tökéletes tudással, nem láthatjuk Istent, de ha egy kicsit elgondolkozunk, az segít abban, hogy mindenhol lássuk Őt. Ehhez gyakorlásra van szükség. Még a legalacsonyabb szinten álló ember is felfoghatja Isten jelenlétét, ha egy kicsit elgondolkodik. Ha megnézzük, hogy kinek a tulajdona a hatalmas óceán, kinek a tulajdona a hatalmas föld, hogyan létezik az űr, hogyan került a megszámlálhatatlan, millió és millió csillag és bolygó az égre, ki hozta létre az univerzumot és kié ez az univerzum, kétségtelenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mindennek van egy tulajdonosa. Ha egy földterület tulajdonosának tekintjük magunkat, akár egyénileg, akár mint egy család vagy egy nemzet, végig kell gondolnunk azt is, hogyan váltunk tulajdonosokká. A föld már létezett, mielőtt megszülettünk, mielőtt idejöttünk. Hogyan lett a miénk? Az ilyen gondolkodás segíteni fog abban, hogy megértsük: mindennek van egy legfelsőbb tulajdonosa — az Istenség Legfelsőbb Személyisége.
A Legfelsőbb Istenség mindig éber. A feltételekhez kötött állapotban elfelejtjük a dolgokat, mert újabb és újabb testekbe költözünk, mivel azonban az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem kerül másik testbe, Ő emlékszik a múltra, a jelenre és a jövőre. Kṛṣṇa a Bhagavad-gītāban (BG 4.1) így szól: imaṁ vivasvate yogaṁ proktavān aham avyayam. „Ezt az Istenről szóló tudományt — a Bhagavad-gītāt — legalább negyvenmillió évvel ezelőtt mondtam el a Napistennek.” Amikor Arjuna arról kérdezte Kṛṣṇát, hogyan képes visszaemlékezni azokra az eseményekre, amelyek olyan régen történtek, az Úr azt válaszolta, hogy Arjuna is jelen volt akkor. Arjuna Kṛṣṇa barátja, ezért bárhová megy Kṛṣṇa, Arjuna Vele tart. A különbség azonban közöttük az, hogy Kṛṣṇa mindenre emlékszik, míg az élőlény, Arjuna, aki a Legfelsőbb Úr parányi része, mindent elfelejt. Ezért azt mondják, hogy az Úr ébersége sohasem lankad. Ezt a Bhagavad-gītā is megerősíti (BG 15.15). Sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭo mattaḥ smṛtir jñānam apohanaṁ ca: az Istenség Legfelsőbb Személyisége Paramātmā arculatában mindig jelen van minden élőlény szívében, s Tőle jön az emlékezet, a tudás és a felejtés. Erre utal ebben a versben a suparṇam szó is, aminek a jelentése „barát”. A Śvetāśvatara Upaniṣad (4.6) elmondja: dvā suparṇā sayujā sakhāyā samānaṁ vṛkṣaṁ pariṣasvajāte, két madár üldögél ugyanazon a fán, mint két jóbarát. Egyikük a fa gyümölcsét eszi, míg a másik csupán figyeli őt. Ez a figyelő madár mindig ott van a csipegető madár mellett, mint barát, és emlékezteti arra, mit akar csinálni. Ha mindennapi tetteink során ekképpen az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondolunk, akkor láthatjuk Őt, vagy legalább érzékelhetjük a jelenlétét mindenhol.
A cakṣur yasya na riṣyati szavak arra utalnak, hogy noha mi nem látjuk Őt, ez nem jelenti azt, hogy Ő sem lát minket. Ezenkívül Ő nem hal meg, amikor a kozmikus megnyilvánulás megsemmisül. Ezzel kapcsolatban azt a példát említhetjük, hogy amikor a nap jelen van, ott van a napfény is, de ha a nap nincs az égen, azaz amikor nem látjuk, az nem jelenti azt, hogy a nap elveszett. A nap ott van, mi azonban nem látjuk. Éppen így annak ellenére, hogy jelenleg a sötétség miatt, tudás hiányában nem látjuk az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Ő mindig jelen van, és tanúja tetteinknek. Paramātmāként Ő a szemtanú és a tanácsadó (upadraṣṭā és anumantā). Ezért ha követjük a lelki tanítómester utasításait, és tanulmányozzuk a hiteles szentírásokat, megérthetjük, hogy Isten jelen van előttünk, és lát mindent, annak ellenére, hogy mi nem rendelkezünk olyan szemekkel, melyekkel láthatnánk Őt.