HU/SB 2.6.21
21. VERS
- sṛtī vicakrame viśvaṅ
- sāśanānaśane ubhe
- yad avidyā ca vidyā ca
- puruṣas tūbhayāśrayaḥ
SZAVANKÉNTI FORDÍTÁS
sṛtī—az élőlények végső célja; vicakrame—teljességében létezik; viśvaṅ—a mindent átható Istenség Személyisége; sāśana—azok a cselekedetek, amelyek az uralkodás vágyához vezetnek; anaśane—az odaadó szolgálatban végzett tettek; ubhe—mindkettő; yat—ami; avidyā—tudatlanság; ca—valamint; vidyā—tényleges tudás; ca—és; puruṣaḥ—a Legfelsőbb Személy; tu—de; ubhaya—mindkettőnek; āśrayaḥ—a mester.
FORDÍTÁS
Energiái révén a mindent átható Istenség Személyisége a legfelsőbb ura az élőlények minden cselekedetének, akár az anyagi energián próbálnak uralkodni, akár odaadó szolgálatot végeznek. Ő az eredeti ura a tudatlanságnak és a valódi tudásnak.
MAGYARÁZAT
Ebben a versben a vīśvaṅ szónak nagy jelentősége van. Aki minden területen képes cselekedni, azt puruṣának vagy kṣetrajñának nevezik. Ez a két kifejezés — kṣetrajña és puruṣa — egyformán alkalmazható mind az egyéni önvalóra, mind a Legfelsőbb Önvalóra, az Úrra. A Bhagavad-gītā (BG 13.3) a következőképpen magyarázza ezt el:
- kṣetrajñaṁ cāpi māṁ viddhi
- sarva-kṣetreṣu bhārata
- kṣetra-kṣetrajñayor jñānaṁ
- yat taj jñānaṁ mataṁ mama
Kṣetra helyet jelent, azt pedig, aki ismeri a helyet, kṣetrajñának nevezik. Az egyéni önvaló csupán saját cselekedetei korlátolt terét ismeri, ám a Legfelsőbb Önvaló, az Úr tisztában van a cselekedetek végtelen mezejével. Az egyéni lélek saját gondolkodását, érzéseit és akaratát ismeri csupán, de a Felsőlélek, azaz Paramātmā, a legfelsőbb irányító, aki mindenütt jelen van, ismeri mindenki gondolatait, érzéseit és akaratát. Ily módon az egyéni élőlény csak saját ügyeinek parányi ura, míg az Istenség Legfelsőbb Személyisége mindenki ügyeinek mestere a múltban, jelenleg és a jövőben (vedāhaṁ samatītāni stb.). Csak a tudatlanok nem ismerik fel ezt a különbséget az Úr és az élőlények között. Az élőlények, mivel különböznek a tudatlan anyagtól, a tudás minőségét illetően egyenlőek lehetnek az Úrral, ám abban, hogy teljes tudással rendelkezzenek a múltról, a jelenről és a jövőről, sohasem lehetnek egyenlőek Vele.
Az élőlény csak részben van tudatában mindennek, ezért néha megfeledkezik saját kilétéről. Ez a feledékenység különösképpen az Úr ekapād-vibhūti területén nyilvánul meg, vagyis az anyagi világban, ám a tettek tripād-vibhūti terén, vagyis a lelki világban nincs jelen, s ott az élőlények mentesek minden szennyeződéstől, amely a lét feledékeny állapotának következménye. Az anyagi test a feledékenység durva és finom formájának jelképe, ezért az anyagi világ egész atmoszféráját avidyānak, vagyis tudatlanságnak hívják, míg a lelki világ teljes atmoszférája vidyā, vagyis tudással teli. Az avidyānak különféle szintjei vannak, melyeket dharmának, arthának és mokṣának neveznek. A monisták hangoztatta mokṣa, vagyis a felszabadulás gondolata (mely szerint az élőlény és az Úr a végső egybeolvadás révén egyek) szintén a materializmus végső szintje, azaz feledékenység. Az önvaló és a Legfelsőbb Önvaló minőségi egységének ismerete szintén részleges tudás és tudatlanság, mert nem tud a mennyiségi különbségről, amelyet az előzőekben elmagyaráztunk. Az egyéni önvaló sohasem lehet egyenlő az Úrral a tudásban — máskülönben nem kerülhetne a felejtés állapotába. Így aztán mivel az egyéni önvalóra, vagyis az élőlényre egy szinten mindig a felejtés jellemző, mindig szakadéknyi különbség van az Úr és az élőlények, az egész és a részek között. A rész sosem egyenlő az egésszel. Az a felfogás tehát, mely szerint az élőlény száz százalékosan egyenlő az Úrral, szintén tudatlanságra vall.
A tudatlanság területén a cselekedetek a teremtés feletti uralomra irányulnak. Az anyagi világban mindenki anyagi gazdagságra akar szert tenni, hogy uralkodjon az anyagi világon, s ezért van örökös csatározás és csalódottság, amely a tudatlanság jellemző jegye. A tudás mezején azonban az Úr odaadó szolgálata van jelen (bhakti), s emiatt nem történhet meg, hogy valakit az odaadó cselekvés felszabadult szintjén a tudatlanság vagy feledékenység (avidyā) hatása beszennyezzen. Az Úr a tulajdonosa tehát mind a tudatlanság, mind a tudás mezejének, s hogy az élőlény a kettő közül melyik régióban akar élni, az szabad választása maradt.